Nézzünk szembe a valósággal, javasolja Maartje Somers szakíró, figyelmeztetve, hogy a csalódás szinte determinált. Manapság minden trendi ételnek, hozzávalónak, receptnek van egy története, és ez a mese mindig kedvünkre való. Hiszen arról szól, hogy az adott élelmiszer „természetes”, „eredeti”, de legalábbis az „egészségre jótékony hatással” van. Nincs hiány a szabadon legelésző, boldog állatokat és boldog embereket felvonultató élelmiszerreklámokban, és a sztárszakácsok is hasonlóan lelkes mesélők lettek. A szupermarketek polcai roskadoznak az „eredeti recept” szerint készült ételektől, jó néhányuk valamelyik sztárstéf vagy gasztroceleb ajánlásával került a köztudatba. Sorolhatnánk magyar példákat is, de az megér egy külön cikket... Vegyük Jamie Olivert példának, aki toszkán tésztaszaggató asszonyokkal fotóztatta magát, és a tradicionális olasz konyháról írt szakácskönyvet, miközben nagyüzemekben előállított tésztát és paradicsomszószt forgalmaz a saját neve alatt, és tíz évig az egyik legnagyobb angol szupermarket-hálózat arca volt.
 |
| Fotó: Gyimesi Zsuzsa |
Nem csak Jamie hipokrita, mindannyian fogaskerekei vagyunk a rendszernek. Szívesen hallgatjuk ezeket a történeteket, miközben egyre több nagyüzemi készételt és feldolgozott élelmiszert vásárolunk. Egyrészt kényelmi szempontból, másrészt gazdasági okokból. Ha a ma embere a betevőjére fordított összeget tovább szeretné csökkenteni, akkor tömegcikkeket vásárol, de szereti illúziókba ringatni magát, hogy abból viszont a „legjobbat”.
Pedig olcsón ritkán lehet jót előállítani. S persze, tudjuk is, csak szemet hunyunk afelett, hogy egy-egy reklám szövege hamis, legalábbis megtévesztő, és a jelzőknek, szlogeneknek valójában nem sok köze van az ételünk eredetéhez. Tudjuk, hogy a tészta, amit megveszünk – legyen akárhány tojásos is – nagyüzemi, és a mai világ kémiai, technikai és logisztikai tudásának a keveréke. Amit azonban nem tudhatunk, az ennek a jelenségnek a mértéke, és hogy pontosan mekkora is a pr-történet és az ipari valóság közti különbség.
Malac a tejszínhabban
A témában Christien Meindertsma készített nemrég egy figyelemre méltó könyvet. A PIG 05049 egy malac feldolgozásának a története (a címben szereplő szám a malac nyilvántartási száma), ahogyan az a vágóhídról az asztalunkra kerül, és még jó néhány más helyre. Az eredmény elképesztő, hiszen a karaj, a hurka, a kolbász mellett a malac testrészei a kenyér, a péksütemény, a halas készételek, a tejszínhab, a sör és a bor adalékanyagai lettek. Nem kis csattanó, hogy PIG 05049 nem élelmiszer-ipari vonatkozásban is reinkarnálódik, porcelán, munkakesztyű, papír és pisztolygolyó is készül belőle.
Az ételek hamisítása, tartósítása az egymásból nyert adalékanyagokkal, és különböző kemikáliákkal teljesen legális folyamat évek – sőt évtizedek – óta. Az angol tényfeltáró újságíró, Felicity Lawrence már 2004-ben számot adott néhány komoly élelmiszer-ipari visszásságról, amikor a Not on the Label című könyvében végigkövetett pár élelmiszer-gyártási folyamatot. Az írónő disznóból származó proteint talált a halal – muzulmán vallási, tisztasági előírás szerinti – vágással hirdetett csirkemellben (mert a disznóprotein jobban megköti a húsba pumpált vizet és a hús ezáltal többet nyom), marhaszármazékokat a jórészt hinduk által kedvelt készételekben, és felfedezte, hogy a gyerekeknek szánt csirkefalatoknak a jó része csupán csirkebőr.
A visszásságok Lawrence szerint azért történhetnek meg, mert a szabályozás elavult és könnyen kijátszható. A csomagoláson például elég feltüntetni az adott étel összetevőit, de az összetevők eredetét már nem szükséges megmagyarázni. A baracklé 40 százaléka víz és 60 százaléka gyümölcsvelő, de a gyümölcsvelő vajon milyen adalékokkal készült?
 |
| Fotó: Gyimesi Zsuzsa |
Ez pedig egy nagyon fontos tényező elhallgatása, hiszen ezek az adalékok, nem csak más ételből nyert ártatlan összetevők, hanem szintetikus kemikáliák is lehetnek. Emlékezzünk csak a 2008-as kínai bébitápszer-botrányra, amikor melamin (mérgező, a műanyagiparban használt szerves vegyület) került a csecsemőknek szánt tejporba, hogy az „fehérjedúsabbnak” hasson. A szakértők szerint a melamin mikromennyiségben (0,2 mg/kg az EU határ) a szervezetbe jutva nem okoz egészségkárosodást, ám nagy mennyiségben életveszélyes vesebetegséget okoz. Több csecsemő meghalt vagy életre szóló egészségkárosodást szenvedett, a világ pedig – egy kis időre – visszavonta a bizalmát a kínai élelmiszerpiactól. Amit azonban kevesen tudnak, hogy a melamin az európai piacokra szánt cukorkákban is feltűnt (Tesco White Rabbit Cream Candies). Emellett a vegyület mellett pedig még számos olyan kémiai anyagot használ az élelmiszeripar, amellyel csak kis mennyiségben birkózik meg a szervezetünk.
Az élelmiszeripar bugyrai tehát követhetetlenek, a dollár-multimilliomos világvállalatok pedig semmitől sem riadnak vissza az élelmiszer-előállítás hatékonyságának, és a költségek csökkentésének érdekében.
Néhány szakértő szerint azonban a globális élelmiszeripar mumusítása igazságtalan dolog, hiszen ez a világtörténelem egyik legnagyobb sikere. A II.világháború óta a termelés több mint a duplájára növekedett, a kukoricából és a szójából nyert ömlesztett ételek csökkentették a költségeket és ezáltal az éhezést. Az állattartás gépesítése által mindenkinek hús kerülhet az asztalára. Vaclav Smil demográfus szerint ha nem találták volna fel a műtrágyát (ami erősen környezetszennyező) a jelenlegi világnépesség kétötöde éhen halt volna, és ez óriási kontraszt ahhoz képest, hogy a mai globális élelmiszeripar több mint 3 ezer kalóriát állít elő naponta és egy főre lebontva. Megfelelő elosztással egyetlen embernek sem kellene éheznie, miközben a válság előtt volt egy időszak, amikor a túlsúlyos emberek többen voltak a földön az éhezőknél.
A színes zacskók illúziója
Ezek a szószólók azt is hangoztatják, hogy az éhezés nem választás kérdése, az evés azonban igen, és az a mi hibánk, hogy mindenből sokkal többet fogyasztunk, mint amennyit kellene. Tény, hogy az USA-ban az elhízás olyan méreteket öltött, hogy a cukorbetegségből életmód lett, és Nagy-Britannia is szorosan ott kullog a tengerentúliak mögött. Európa úgy, ahogy van dobogós – itt minden negyedik ember túlsúlyos – és a feltörekvő gazdaságok (Latin-Amerika, Kína) is sajnálatosan követik a nyugati étkezési trendeket.
Az előbb a választásról volt szó, ám ez sokszor hamis illúzió. A történetet, hogy a városi gyermek lilának képzeli a tehenet, a Milka csoki reklámja miatt, talán mindenki ismeri. Az USA-ban azonban a gyerekek többsége nem ismeri fel a répát, és egy alma vagy egy uborka kuriózumnak számít, mert minden színes zacskókból, konzervekből és tégelyekből kerül az asztalra. (A közelmúltban egy magyar tévécsatorna összeállításából is kiderült, hogy csak azok a gyerekek ismernek többféle zöldséget, gyümölcsöt, akik ökoóvodába járnak – a szerk.) Ez a tendencia egyre terjed, és már a fejletlenebb, szegényebb országokban is megtalálta az útját az olcsó, ömlesztett készétel, míg a friss gyümölcs és zöldség egyre drágul. Kialakulóban van egyfajta élelmiszer apartheid rendszer, ahol a gazdag emberek friss és egészséges ételeket esznek, míg a szegények egyszerre túl kövérek és alultápláltak, mert magas energiaértékű ételeikben kevés a tényleges érték.
Mit tehetünk?
A bölcsek köve persze egyetlen szakértő birtokában sincs, mint ahogy a közös pénztárca sem. A megoldásról legfeljebb vitatkozhatunk. Már az is nagy dolog,ha megpróbáljuk kideríteni, mi van a reklámok mögött. Vonzó alternatíva, hogy a hagyományos, tradicionális termelési szokásokhoz való visszatérés lenne az egyik megoldás. A világ politikusainak egy része azonban azt gondolja, hogy a kistermelő gazda soha nem lesz képes versenyezni az óriásvállalatokkal és az agrárgazdaság globális tényezőivel. Olyan nincs, hogy csak méltányos kereskedelem legyen, valószínű, hogy egy becsületes élelmiszer-ipari vállalkozás nem élné túl a kiélezett élelmiszerversenyt. A világpiacon három vállalat irányítja a vetőmagpiacot, négy monopolista tényező a gabona és az olajos-magvak vételi és eladási stratégiájában, és a mindenható szupermarket konglomerátumok egyre csak nyomják lefelé az árakat.
 |
| Fotó: Gyimesi Zsuzsa |
Próbálkozások azért vannak, és óriási a hangsúly az egyéni választáson. A helyi élelmiszerek előnybe részesítése, és a biogazdálkodás nagy divat lett. Már évek óta működnek olyan mozgalmak, mint a Fair Trade, amelyben a vásárló ad jobb árat a termelőknek azzal, hogy szembeszáll a szupermarketek árleszorító tendenciáival, és garantált forrásból vásárol. Egyre-másra élednek más megmozdulások is. Ma már a gazdaságok életben tartásának az elősegítésére örökbe fogadhatunk almafát (Biologica) vagy akár farmállatokat is, csatlakozhatunk közösségi kertészetekhez. Megint népszerű lett a „szedd magad” mozgalom és ezzel együtt a saját otthoni élelmiszer feldolgozása (befőzés, tartósítás) is. A városkörnyéki, zöldövezeti háztartásokba ismét visszatért a mini gazdálkodás: csirketartás a hátsó kertben és a hobbikertészetben termesztett zöldség-gyümölcs. Ám még a városi lakások teraszain, ablakaiban termesztett fűszernövény is kicsi, de jelentős lépés. A természetes alapanyagokhoz való visszatérés végre egy jó divat.
Megoldás lehet az ipari technológiákkal kapcsolatos tudatlanság felszámolása, az ételek igazi történetének a megismerése, az illúziók és a valóság közötti szakadék szűkítése is. Az olyan cikkek, könyvek, mint a fent említett tényfeltáró munkák segíthetnek a tisztá(bba)n látásban, és a felismerésben, hogy az árnál fontosabb a minőség, a kevesebb több lehet. S talán így könnyebben változtatunk vásárlási szokásainkon. Hogy akkor kevesebbet, de igazit fogunk enni? Legfeljebb kevesebb fogyasztó csodaszer és multifunkciós étrendkiegészítő fordul meg a háztartásunkban, s ritkábban megyünk a háziorvoshoz receptért. Sokat spórolhatunk vele.
.JPG)
